Kereken négy évtizeddel ezelőtt egy Isten háta mögötti kínai faluban beleuntak a szegénységbe, nélkülözésbe és éhezésbe. Elhatározták, hogy magánkézbe adják, szétosztják egymás közt a földek művelését – persze, csak titokban, nehogy a tervgazdálkodást erőltető kormányzat megorroljon rájuk.

Az alig 4000 lakosú kínai falu, Xiaogang (Hsziaokang) a hatalmas ázsiai ország egyik legszegényebb vidékén található. A főutcának számító Barátság útján ugyanakkor hétemeletes hotel áll, tágas buszállomás, valamint egy látványos díszkapu azzal a felirattal, hogy ez a Kínában végrehajtott vidéki reformok első számú települése.

A történet négy évtizeddel ezelőttre nyúlik vissza, amikor a falu lakói titokban megegyeztek arról, hogy felhagynak a tervgazdálkodással, és inkább a maguk józan eszét követik. 1978 őszén kezdődött a nagy „hadművelet”, amelynek egyetlen célja volt: élelmet „lopni” az államtól az éhező emberek számára. Mao Ce-tung két éve halt meg, és akkoriban vetettek véget a kulturális forradalom néven ismert tisztogatásnak, vagyis a falusiak döntése nem volt minden kockázattól mentes.

Xiaogang lakóinak azonban nem volt sok vesztenivalójuk, mert a falu végtelenül szegény és elmaradott volt, ráadásul a tartós aszályok minden termésüket tönkretették. Az emberek, de még az ökrök is annyira le voltak gyengülve, hogy szántani sem tudtak. Már-már újra a nagy éhínség fenyegetett, mint 1958 és 1961 között, amikor 15–45 millió ember halt éhen az ésszerűtlen gazdálkodás következtében.

A téeszekben dolgozó falusiak szinte még vetőmaggal sem rendelkeztek, hiszen a terményt központi raktárakba kellett beszolgáltatniuk, ahonnan azt szétosztották az ország minden tájára. Xiaogang lakói emiatt gyakran mentek be a legközelebbi városba élelemért koldulni, vagy a vadonban gyűjtögettek némi eleséget a családjuknak.

1978-ban aztán minden megváltozott. Az emberek többsége addig még nem látott kukoricát vagy édesburgonyát sem, de tudták, hogy a saját kezükbe kell venniük a sorsuk irányítását. Szószólójuk az akkor 29 éves Yan Hongchang lett, akit négy éhes gyerek várt otthon. Novemberben meghívta a falut alkotó 20 nagycsalád képviselőit a házába, és titkos szervezkedésbe fogtak. A terv az volt, hogy a földeket és munkaeszközöket az egyes családokra bízzák, vagyis mindenki termelje meg maga azt a mennyiséget, amely a saját szükségletei kielégítésére és a beszolgáltatáshoz is elegendő. Ez nyilvánvalóan „kapitalista” hozzáállás volt egy kőkeményen kommunista országban, de a falusiak érdekeltté tevése a termelésben végül fényesen bevált.

Yan eleinte sűrű rendőri zaklatásoknak volt kitéve, de aztán egyre többen jöttek hozzájuk az ország legkülönbözőbb vidékeiről, hogy a modelljüket tanulmányozzák. Lehetett is mit: 1979-ben már 66 tonna gabonát arattak, annyit, mint 1955 és 1970 között összesen. Valójában 95 tonnára rúgott a termés, de Xiaogang lakói a többletet eltitkolták, hogy a maguk javára fordíthassák. A falu egy főre eső jövedelme 22 jüanról lényegében egy esztendő alatt 400-ra emelkedett.

1986-tól aztán a kormányzat engedélyezte a reformok bevezetését a mezőgazdaságban, és a parasztok élete egy csapásra országosan is jobbra fordult. A gazdák a fölös terményeiket önállóan értékesíthették a szabadpiacokon, amelyekből az esztendő végére már 61 ezer működött Kínában. Xiaogang település a későbbiekben is élen járt a reformokban, 2006-ban például az elsők között segítette elő, hogy a gazdálkodók professzionálisabb magánszemélyeknek vagy vállalatoknak adják át a földjeik művelési jogát, és a lakók 60 százaléka élt is már ezzel a lehetőséggel. Egy átlagos család mintegy 7000 jüan bérleti díjhoz jut így évente, amely csak valamivel kevesebb annál a haszonnál, amit verejtékes munka árán maguk tudnának kihozni a területeikből.